1412. január
Azt
a bizonyos napot ködös, áttetsző fátyolfelhő fedte emlékezetem lapjaiban, s
hiába próbáltam felidézni, semmiképp sem sikerült. Habár az is lehet, hogy
sosem akartam eléggé emlékezni.
Valami
azonban mégis megmaradt - az elviselhetetlen lángolás. A tűzcsóvák fakó,
porcelánszín bőrömet nyaldosták forrón, s szinte alig éreztem valamit
felhevült, zsibbadó testemből. Képtelen voltam felfogni, hogyan lehet valaki
ennyire kegyetlen egy emberrel, de később, amikor már csak árnya voltam
önmagamnak, nyugtáztam, hogy nekem egy sokkal későbbi, sokkal kevésbé
embertelen korban kellett volna a világra jönnöm.
Annyit
mégiscsak éreztem, hogy a foszladozó, ócska kötelek kidörzsölték a bőrömet, a
vörös horzsolásokat pedig még jobban perzselte a tűz. Elkövettem én valamit,
hogy ide kerültem?
Nem.
De
szerintük igen. Boszorkánysággal vádoltak; az egész falu hamis és kegyetlen
dolgokat állított rólam, én pedig nem tehettem semmit, hiszen ők sokan voltak,
én meg egyedül, és ezúttal még Elise is tanácstalan volt...
Sötétbarna,
bonyolult kontyba tűzött hajkoronám lángra kapott, s máglyám körül a halovány
mécsesek is kigyúltak, amint a nap eltűnt a horizonton. Felpillantottam az
égre, megláttam az ezernyi apró, gyémántfényű csillag szomorú, sápadt
ragyogását, és egyszeriben úgy éreztem, nem szabad panaszkodnom. Van, akinek
másképpen ér véget az élete. Lesz, akinek még az enyémnél is keserűbben, de
olyan is akad, kinek a világon a leggyönyörűbb, legboldogabb halállal szakad
meg földi halandósága. Rengeteg ember lesz, akinek nem akad majd más
választása, ahogyan nekem sem, de olyan is, aki saját akaratából, puszta kézzel
vet véget a kínnak. Mindenki meghal egyszer, és mindenki egyet kíván csupán: "Néha...
emlékezzetek majd rám!"
